Ha az első tojás mesélni tudna

Kedves Olvasó, bizonyára már sok csodálatos történettel találkoztál, amelyben nem minden az, aminek elsőre látszik, ahol az válik a legkedvesebb baráttá, akiről a legkevésbé gondolnánk, és ahol a legmerészebb álmok is valóra válhatnak. Az én történetem is  legalább ennyire csodálatos. Jaj, de előre szaladtam, még be sem mutatkoztam! Én vagyok az az orosz faragott fatojás, amellyel a zengővárkonyi Míves Tojás Gyűjtemény története elkezdődött...

            Az én történetem egy sűrű orosz erdőben indul, ahol még nyárfaként nevelkedtem. Rengeteg barátommal és rokonommal éltünk itt, ahol a nyarak vidámak, melegek, az erdő zeng a madárdaltól. Tavasszal virágillattól terhes szellők járják be az erdő minden zegét-zugát, és ahol a tél oly hideg és szikrázóan tiszta. Történt egy koraőszi reggelen, hogy favágók jöttek csillogó baltákkal, éles fűrészekkel, és alaposan szemügyre vettek bennünket. A késő őszi szelek már meséltek nekünk ezekről az emberekről, akik kivágták a fákat, hogy aztán mindenféle dolgokat készítsenek belőlük. Hallottunk történeteket a tengeri szelektől, akik azt mesélték, hogy egyik-másik társunkból délceg hajót ácsoltak, amely még most is büszkén szeli a habokat. Másokat fafaragók gondjaira bíztak, akik ábrándos tekintetű babákat vagy daliás vitézeket varázsoltak a hasábjainkból. Másokból házak épültek, hogy így védelmezzék azokat, akik őket e nemes feladatra alkalmasnak tartották. Ez már évezredekkel ezelőtt kötött szövetség fa és ember között. Ezért bizakodva vártam, hogy milyen sors vár reám, ha engem is kivágnak.

            Hát megtörtént, én is ott feküdtem az erdő avarában, majd szekérre pakoltak. A hosszú, döcögős út végén valami forróságot éreztem. De nem belül a bensőmben, hanem kívül  a kérgemen. Akkor eszméltem rá, hogy egy kandalló mellé pakoltak - hát tűzifa lettem - gondoltam és minden vágyam, reményem hirtelen füstté válni látszott. Magam sem tudtam, meddig búslakodtam ott a pattogó tűz mellett, de a por már egészen belepett, minden procikám kiszáradt. Szomorúan arra gondoltam, hogy így már tüzifának tökéletes vagyok. Ahogy így búslakodtam, lehajolt hozzám egy kedves, mosolygós arc, majd gyengéden a kezébe vett és eindultunk valahová. Néhány lépés múlva letettek egy asztalra, ami telis-tele volt faforgáccsal, ekkor már felsejlett bennem, hogy talán mégis valami csodálatosat fognak készíteni belőlem, úgy ahogy azt a szélpajtásaim mesélték. A jóindulatú kezek ismét felemeltek, s a kezek gazdája az arca elé emelt, és alaposan szemügyre vett miközben fel s alá forgatott. Ezután egy különös szerkezetbe fogott, s miközben eszeveszett forgásba kezdtem, éles szerszámokkal gyönyörű, illatos forgácsokat faragott le rólam. Egy idő után megállt a szédítő forgás, és kiemelt a szerkezetből. Csodálkoztam azon, hogy nincs se kezem, se lábam, így baba vagy daliás vítéz biztos nem lehetek. Ekkor váratlanul belémnyilallt, dehát én egy TOJÁS lettem! Jól emlékezetem erre a formára, még szálfa koromból, amikor mindenhol madárdal zengett és feketerigók fészkeltek minden ágamon. Minden fészekben megannyi tojás és mind arra vár, hogy egyszer kikelve ők is dalukkal töltsék be a nyári hajnalokon a  vörös fényben fürdő erdőt. Alig hiszem el, hogy most én is azokhoz a tojásokhoz vagyok hasonlatos! Miközben így kavarogtak a gondolataim, észre sem vettem, hogy megint jóságos kezek emelnek a magasba. Egy ceruza csiklandozását éreztem magamon, ahogy mindenféle mintát rajzolnak rám. Ezután  a vonalak mentén egy éles kés metszett belém, de nem bántam, mert így még különlegesebbé, egyedibbé válhatok - gondoltam. A mester kitartóan dolgozott késével, s miután végzett, szerszámát letette, de engem nem. Tekintetéből azt olvastam ki, hogy igazán elégedett  művével, azaz velem.

            Egyik reggel alkotómhoz vendég érkezett, egy kedves arcú, mosolygós hölgy. Titkon arra vágytam, hogy hátha észrevesz, és meg is csodál. És láss csodát, szinte azonnal észrevett, gyengéden a kezébe vett, és hosszasan nézett, megforgatott, majd a fafaragóhoz fordult, és beszélgetni kezdtek. Kicsivel később puha kendővel betakart, és a táskájába tett. Ezután csak azt éreztem, hogy utazunk, és még mindig csak utazunk, nagyon-nagyon messze. Nem tudtam hová megyünk, csak azt, hogy ez valami újabb csoda kezdete és, hogy mi ketten, az új gazdám és én, elválaszthatatlanok leszünk. Az út végén gyöngéden elővett a táskából, levette rólam a kendőt, s egy üvegszekrénybe tett. Minden nap hosszan megcsodált, kezébe vett, s becézgetett. Így ment ez nap nap után. Igazán különlegesnek és egyedinek éreztem magam.

            Egy nap aztán furcsa dolog történt. A vitrinben, ami eddig csak az enyém volt, betettek egy másik tojást is. Egészen más volt, mint én! Ő nem fából készült, mint én, igazi tojás volt, szép díszes, előkelő, de mégis idegen. Attól féltem, hogy a gazdám már nem értem fog rajongani, nagyon elszomorodtam. Ettől a naptól fogva az új szomszédaim száma napról-napra gyarapodott. Mindegyik hasonlított a másikra, de mégis mindegyikben volt valami egyedi, valami igazán különleges. Érkeztek tojások Brazíliából, ők kerámiából készültek. Voltak, amelyek Japánból származtak, és üvegből készítették őket. Megszámlálhatatlan helyről kaptunk társakat. Valamelyik festve volt, mások áttört díszítést viseltek, megint mások patkolva, drótozva, terménydíszítéssel nyerték el végső formájukat. Miután egyre többen lettünk és egyre többen érkeztek, hogy megcsodáljanak bennünket, a kezdeti csalódásom köddé vált.

             Minél többen lettünk, annál több látogató érkezett a világ minden tájáról, én pedig annál különlegesebbnek éreztem magam, mert habár egyformák vagyunk, de mégis annyi mindenben különbözőek is, s ez így tökéletes. Nem számít, hogy a végén hányan leszünk, s az sem számít, hogy a világ melyik részéről érkeztünk, két dolog tesz igazán boldoggá, az, hogy mi egy nagy család vagyunk, és az, hogy én voltam az első tojás a vitrinben.

FAntasztikus história

Múzeum. Ki ne tudná, hogy mit jelent? Kezdetben így neveztek minden szent helyet, amelyet a múzsáknak szenteltek: a ligeteket, a kerteket. A múzeumnak, akár a hellén korban, ma is az a küldetése, hogy emléket állítson régi koroknak, és a művészetek üzenetét közvetítse a modern ember számára. Persze sokáig nem tudtam miért hallom olyan sokszor ezt a szót, pedig ha nem is itt láttam meg a napvilágot, ma már a művészetek otthonában töltöm mindennapjaimat.

Én egy faragott orosz fatojás vagyok, első a sok tojás közül, aki a Zengővárkonyi Tojásmúzeumba került. Mivel én voltam az első, sok mindet láttam, és ahogy múlik az idő, egyre inkább érzem úgy, hogy emlékeimet szeretném megosztani mindenkivel.

1.FAntasztikum

Mikor elkészültem, sokáig vártam, míg végül eljutottam a múzeumba, ahol jó ideig egyedül töltöttem az időt saját vitrinemben. Kezdetben meglehetősen unatkoztam, és egyetlen elfoglaltságom az volt, hogy azon gondolkodtam, vajon miért kerültem ide, ki faragott, és miért zártak be. Azonban hiába törtem tojásfejem, mindig ugyanarra a megállapításra jutottam: NEM TUDOM! Így teltek múltak a napok majd a hetek, végül egy hónap is eltelt, amikor egyszer egy csütörtökön emberek jöttek a múzeumba, és elkezdtek még több vitrint építeni. Eleinte nem tudtam mire kellenek, de reménykedtem abban, hogy talán barátaim lesznek.

2. FAntasztikum

A következő péntek reggel újabb emberi lények zavarták meg a csendet, de most nem azért érkeztek, hogy vitrineket építsenek, hanem egy nagy, szivaccsal bélelt dobozt hoztak, amelyből kétségbeesett hangok szűrődtek ki. Kimondhatatlan boldogság járt át, amikor a csomagból kipakolták új társaimat. Az emberek nagyon furcsán beszéltek róluk, és számomra ismeretlen kifejezésekkel illették őket. Ma már persze tudom mi mit jelent, de akkor az, hogy: magrátétes meg viaszbevonatos, batikolt és maratott, karcolt és patkolt, értelmetlennek tűnt.

3. FAntasztikum

A következő napokban megismerkedtünk, egyre többet beszélgettünk, egyre kevesebbszer unatkoztam, és mivel szerencsére nem vagyok faragatlan, egyre több barátom is lett. Ám egyik este nem tudtam elaludni, mert valami miatt izgatott voltam. Ekkor az ajtó hirtelen kitárult és a következő párbeszédnek lettem fültanúja:

- A TOJÁSOK?

- A LEGNAGYOBB RENDBEN VANNAK.

- NE FELEDJE, HOLNAP VAN A NAGY NAP!

-NYUGODJON MEG, FELKÉSZÜLTÜNK A LÁTOGATÓKRA!

Aztán kimentek. Nagy nap? Milyen nagy nap lehet? Türelmetlenül elkezdtem kopogtatni vitrinem üvegén, hogy társaimat felébresszem, mire egyikük, az, akire a magyar himnuszt írták, felébredt. Megkérdezte miért nem alszom, mire én csak annyit válaszoltam, hogy szerintem másnap bizonyára megváltozik az életünk. Társam felébresztette a többieket, akik a hír hallatán sokkos állapotba kerültek. Ekkor egy bölcs tojás, azaz jómagam felszólalt. Meggyőződésem volt, hogy a NAGY NAP csak azt jelentheti, hogy szabad lesz a bejárás emberi lényeknek, akik

meglátogathatnak minket. Miután sikerült az utolsó hiú csipketojást is megnyugtatnom nyugovóra tértünk.

4. FAntasztikum

Másnap következett az első éles bevetésünk, amikor elvágták az ajtó előtt húzódó sárga szalagot. Az emberi lények tolongva hömpölyögtek be, és mindegyikük kezében valami villogó doboz volt. Nem győzték dicsérni milyen szépek és különlegesek vagyunk, míg mások az ismertetőket olvasták, vagy papír cetliket vettek. Vajon miért kell egy papírcetlit venni csak azért hogy beléphess? A nap hátralévő részében jólnevelt tojáshoz méltó módon viselkedtem. Álltam, órákig csak álltam, míg nem egy törlőruhát szorongató ember a szekrényem takarításánál túl erősen be nem nyomta üveget. A kirakat hangos nyekkenéssel fordult ki helyéről, és messzire, egész pontosan egy ajtó elé repített.

5. FAntasztikum

Azt hiszem egy pillanatra elvesztettem az eszméletem, mert csak annyit éreztem, hogy egy emberi lény nem vesz észre, és olyat rúgott belém hogy átzuhantam az ajtón. Belepottyantam egy kukába, amit éppen akkor ürítettek, így a következő pillanatban az ablak előtti szemétkonténerben találtam magam, és az egyik kupacról egy cukorkáspapírba gurultam.

Egy arra sétáló gyerek azt hitte cukor van benne, zsebre vágott, és haza vitt. Otthon kibontott és meglepődve hívta szüleit, akik azonnal felismertek, azonban a múzeum ekkora már bezárta kapuját, ezért a családnál maradtam éjszakára. Másnap visszavittek a múzeumba, ahol nagyon örültek és visszatettek a már jól megszokott vitrinbe. Micsoda kaland, gondoltam, és fáradtan boldogan aludtam el, hogy felkészüljek egy újabb esetleges kalandra. Ébredésem után nagyon vártam látogatóinkat, de senki nem jött. Aggodalmam elszállt, mert a naptárra pillantva láttam, hogy szerda van, amikor is a múzeum zárva tart. Egyszer csak egy előkelő ember lépett be, elsétált a japán tojásbabák előtt, megállt előttem, és arcára gondolkodó kifejezés ült ki. Pár perc múlva ezt csodálat és elszántság egyvelege váltotta fel, majd a férfi felkapta fekete aktatáskáját, amely eddig lába mellett hevert, és sietős léptekkel távozott. De nem ment ki az épületből, útját egy eddig számomra észrevétlen ajtó felé vette, majd eltűnt mögötte. Sok idő eltelt, talán egy fél délután, mire az ismeretlen úr visszatért. Elégedettnek tűnt, de nem egyedül érkezett. Volt mellette egy ember, aki viszont kifejezetten levertnek és aggodalmasnak látszott. Kinyitotta a vitrint, és finom kezei érintését éreztem magamon. Kiemelt és puha tenyerében vigyázón tartott, majd ha lehet még lassabban és még gyengédebben ejtett a másik idegen kezébe. A derűs férfi óvatosan simított végig faragásaimon, egy darabig csak bámult tágra nyílt szemekkel, majd lassan a következő szavakat formálta: „ AZ ÉN DRÁGA JÓ NAGYPAPÁM MUNKÁJA, BÁRCSAK Ő IS LÁTHATNÁ!” Szemeiben könnyek jelentek meg.

Hallottam az eső kopogását. Szememet összeszorítva tartottam, ezzel óvva azt a mesterséges fény vakító erejétől, majd lassan kinyitottam. A vitrinemben ébredtem, amely ugyanolyan tiszta és csillogó volt, mint amilyen lenni szokott. Nyoma sem volt a tegnap esti kalandnak, így megbékéltem a ténnyel, hogy ez is csak egy különös álom volt. Vagy mégsem?